Rambling Blues Trio
Szeged

Vajkkal hetekig keresztbe-kasul kerestük egymást 1998 decemberétõl egészen '99 februárjáig. Mindhiába,személyesen nem sikerült annyi idõre találkoznunk, hogy leüljünk beszélgetni. Ezért maradt a telefon és a fax, amely végül is tökéletesen helyettesítette a diktafont. Az akusztikus blues vidéki Királyával, Király Vajkkal készült a következõ interjú.

F.K.: - Hogy vagytok, hogy voltatok az elsõ Blues Könyv megjelenése óta eltelt majdnem három évben?

Vajk: -Köszönjük kérdésed, hogy ne lettünk volna! A Trió töretlenül koncertezik, utazik, fejlõdik, 1996 eleje óta változatlan felállásban. Személyi ellentétek nincsenek, mindenben egyetértünk, kivéve amiben nem, csiripelnek a madarak, zöld a fû, diktatórikusan demokratikus anarchiában élünk, és nem akarunk feloszlani. Évente átlag 100 koncertet adunk, egyre jobban összerázódunk, egyre több új ötlet jön, egyre több helyre hívnak, egyre beképzeltebbek vagyunk (ja, az azért nem...).

F.K.: - Õszintén mondom, igazán tetszett az aklip, amivel a Stella Artois Music Awardon indultatok. Eredmény?

Vajk: - Jó ürügy volt ez a verseny ahhoz, hogy csináljunk egy videoklip-et - e nélkül még ma sem lenne... Osztottunk, szoroztunk, keresgéltünk, találgattunk, míg végül a Ni Stúdió és a Kékfa Egyesület segítségével nekiálltunk megcsinálni ezeket a felvételeket. Hát nem volt könnyû, az biztos! A stúdióban két napi munkával felvettünk egy dalt, amire aztán egyhangúlag rámondtuk, hogy nem jó, nem tetszik, mégse ez legyen. De akkor mi? Mindjárt itt a beküldési határidõ, és nem hogy a klip-et, de még a hanganyagot sem vettük fel! Ekkor mondta valaki, hogy van az a slide-os, lassú, "állati jó" Robert Johnson dal, amit csak ritkán, nagyon "blues-os" közönségnek szoktunk játszani - ilyet biztosan nem játszik más! (Mint utólag kiderült, ezt Fekete Jenõ is így gondolhatta, mert õ is dobro-val, egy slide-os, lassú blues-t játszott...) Így lett a választott nóta a "Come On In My Kitchen". Arra is gondoltunk, hogy ha már a blues is szerepel a mûfajok listájában, hát ennél blues-osabb, autentikusabb számot nem is találhatnánk. Mindig is tetszett nekünk ez a dal, de ahogy vettük fel, dolgoztunk vele, egyre jobban bejött, egyre jobban örültünk, hogy ezt választottuk. Ahogy Csaba mondta: "Gyerekek, ebben a dalban IDÕ VAN!".

F.K.: - Mi a véleményed magáról a Zenei Díj-ról?

Vajk: -Alapvetõen nagyon tetszik a kezdeményezés, remélem hagyomány lesz belõle. Nem tudok azonban egyetérteni azzal, hogy egy kalap alá vették az összes mûfajt, hiszen nem lehet összehasonlítani pl. az egy szál gitáros témát egy tízen-húsz tagú, funky-soul-pop-ot játszó csapattal. Az meg a másik, hogy egy dal alapján nem lehet megmondani egy zenekarról, hogy jó-e vagy nem jó - talán így fordulhatott elõ az is, hogy volt olyan zenekar (nem mondok nevet), amelyiknek a stúdióban felvett hanganyaga még hallgatható volt, ám a döntõbe bejutva, élõben már korántsem volt felejthetetlen.
Lényeg, hogy nekünk meglett a klip, jól is sikerült, és bár nem jutottunk be vele a döntõbe, abszolút nem bántuk meg, hiszen azóta már több országos TV is sugározta.

F.K.: - Említetted, ez az elsõ videoklipetek. Milyen volt a forgatás?

Vajk: - Nem olyan vészes, bár a képfelvételnél rájöttem, hogy ez a playback téma nekem nem igazán fekszik (mert ugyebár a hang-és képfelvétel nem egyszerre készült - mielõtt bárki arra gondolna, hogy playback-fellépést is vállalunk, ezt meghagyjuk azoknak, akik nem tudnak élõben zenélni...). Szerintem az év egyik legkisebb költségvetésével készült klip-je lett a mienk. '98 április 3-án, reggel 8-ra kimentünk Mártélyra, a választott helyszín ugyanis az ott lévõ Tisza-holtág volt (nyugis helyszín egy nyugis dalnak), és sötétedésre be is fejeztük a forgatást - este még egy koncertünk is volt. A kamerát felkötöztük egy vízibiciklire, felbéreltünk egy ott horgászó bácsikát, hogy evezzen helyettünk (mert bár erõsek vagyunk, az egész napos evezésre mégsem vagyunk felkészülve...), és hajrá! Azért persze elõtte pár nappal voltunk kint néhányszor terepszemlén, illetve Ni Stúdiós barátaink megcsinálták a szöveghez igazodó forgatókönyvet, tehát az anarchiát, a kapkodást sikerült elkerülnünk. Mielõtt azonban bárki le"így könnyû!"-zne, történt azért baleset. Az áldozat nem más volt, mint három hónapja vásárolt, vadonatúj fémtestû rezonátoros gitárom. A kamerát szállító mikrobusz a forgatás szünetében véletlenül áthajtott a fûben pihenõ gitáron, amelyik ezt annyira zokon vette, hogy elköltözött a méltatlan véget ért hangszerek világába. Magyarul, totálkáros lett. A feje letört, a nyaka végigrepedt, a rezonátor széttört, a test összelapult, azaz egyetlen használható, vagy megjavítható része sem maradt (ld. fénykép) Mikor ez a baleset történt, a forgatásnak még csak a felénél tartottunk, így "Show Must Go On!" felkiáltással (felsóhajtással) szigetelõszalaggal összeragasztottam a hangszert, és gitározást szimuláltam a kamera elõtt. Ekkor persze már csak távolsági felvételek készültek, meg olyanok, ahol háttal vagyok. A blues-os hangulat tehát igencsak adott volt... Mellesleg máig sem értem, hogy voltam akkor képes folytatni a munkát, mikor évek óta dédelgetett álmom volt egy ilyen hangszer - máig sem tudtam pótolni. Még szerencse, hogy a fatestû dobro-m megmaradt, arra most már úgy vigyázok, mint az orrom fényére!...

F.K.: - Sok zenekar próbálkozik más hangszerekkel, új tagokkal bõvíteni, színesíteni mûsorát. Ti nem gondoltatok a zenekar bõvítésére?

Vajk: - Sokan mondják, hogy nem ártana egy basszus hangszert még bevenni a csapatba, de egyelõre nem akarom. Hogy miért? Bõgõt azért nem, mert sokat utazunk, és azt sehová nem lehet elpakolni, úgyhogy finoman szólva nem praktikus. Tubát azért nem, mert csak egy darab, igen kiváló blues-tubásról tudok az országban, de õ már foglalt (na, kirõl lehet szó?!), betanítani meg nem tudok "tubául", nem is akarok. Aztán meg a Bényei Tibi által meghúzott mérce alá úgysem adnám, szóval reménytelen. Nem elhanyagolható ok az sem, hogy sok, kisebb klub számára egy három tagú zenekart könnyebb fogadni, mint egy négy-vagy öttagút. Nem is beszélve a hét-, nyolc-, vagy még több tagúakról!... Különben is, folyamatosan bõvülünk: Tamás egyre többet vokálozik, Csaba már kolompokon és kanalakon is játszik a pergõdob, lábcin és washboard mellett, sõt néha õ is odavokálik (új magyar szó!) egy jót. Egyelõre senki sem panaszkodott, hogy unalmasak lennénk... Egyszóval, egyelõre marad a Trió, így hódítjuk a világot. Esetleg egy énekesnõ jöhetne számításba, azt már megszoktuk... Bár A.u. (Anetta utáni korszakot jelöl ez a rövidítés) próbálkoztunk énekesnõ keresésével -pont a megszokás miatt-, de a mérce és annak magaslati helyzete ismét megakadályozta az eredményt. Ekkor jött Csaba, aki énekesnõnek nem vált be, így inkább a ritmusszekciót bíztuk rá. Ha-ha.

F.K.: -Apropó, Anetta?

Vajk: - Anettával 1995 augusztusával bezárólag jó másfél év alatt több mint hetven fellépésünk volt, ezután elváltak útjaink, õ Budapestre ment tanulni, mi maradtunk Szegeden. A jó kapcsolatot folyamatosan tartottuk, így vált lehetségessé, hogy majdnem három év elteltével, 1998 májusában ismét közösen zenélhettünk. Ehhez persze jó alkalmat is kellett találni, ami egy jubileum kapcsán meg is lett.

F.K.: -Nos, bõvebben? Harminc éve a pályán?

Vajk: - Nem teljesen, akkor nagyon sok lenne a pályadíj... (he-he) Ez a jubileum igazából nem a trióhoz kötõdik, hiszen a Rambling Blues akkor még csak 4 éves volt, hanem Király Vajk gitáros-énekeshez. 1993 május 14-én volt ebben a stílusban az elsõ fellépésem, így pontosan 5 évre rá, 1998 május 14-ére szerveztem meg a Májulás '98 Fesztivál keretein belül ezt a koncertet, amire meghívtam jelenlegi és volt zenésztársaimat. Anettán kívül vendég volt még Harmati István "Maci", az elsõ szájharmonikásom (és az együttes keresztapja), Pribojszki Matyi, akivel sokszor játszottunk, és játszunk ma is duóban, Répássy Zoltán "RÉPA" barátom, aki többször volt "beugró" ütõsszekció budapesti koncertjeinken, és természetesen a mai trió összes többi tagja (gy.k.: Szabó Csaba, Hrabovszky Tamás). Fantasztikus hangulatú buli volt, azóta azon sajnálkozunk, hogy nem készült hangfelvétel. Nagy meglepetés volt, hogy kedvesemtõl kaptam egy olyan "gitártortát", ami pontos, élethû mása volt az én Regal dobro-gitáromnak. (ld. fénykép) Ezen a koncerten beszéltük meg Anettával, hogy azért néha fogunk közös fellépéseket produkálni. Ez a "néha" elég néha lett, ugyanis a távolság és a tömérdek elfoglaltság miatt legközelebb fél év múlva, novemberben sikerült együtt koncertezni. Remélem, ez azért majd sûrûsödni fog, ha kicsit normalizálódnak a munkáink, dolgaink.

F.K.: -Ennyire elfoglalt manapság egy blues-zenész?

Vajk: - Aki csak a zenével foglalkozik, az nem ilyen elfoglalt. Ám sajnos ahhoz, hogy valaki csak abból éljen, hogy zenél, illetve hogy abból JÓL éljen - persze ez eléggé relatív, kinek mi az igénye -, ahhoz vagy slágerlistás, populáris mûfajokat kell játszani, vagy a saját mûfaján belül világszínvonalon teljesíteni.

F.K.: -És ti mit csináltok még az akusztikus blues népszerûsítésén kívül?

Vajk: - Tamás továbbra is a MÁV tagjainak sorát erõsíti, és népszerûsíti az elektromos blues-t is saját zenekarával, a Blues Bell-el. Csaba szintén játszik a Blues Bell-ben is, de õ még a tradicionális jazz-t is népszerûsíti harmadik zenekarával, a Caffé Cafe Jazz Quartet-tel (Matematikusok kedvéért: Rambling 2/3-a = Blues Bell 1/2-e, Blues Bell 1/4-e = Caffé Cafe 1/4-e = Rambling 1/3-a), nappal pedig egy polgáribb tevékenységet ûz, ismerkedik a csapágyok lelkivilágával a csapágyvásárlók nagy örömére. Ezen kívül, illetve mindezek elõtt ikerfiait neveli a blues- és jazzrajongók táborának bõvítésére. Jómagam több vasat tartok a tûzbe, sajnos ez néha a gyakorlás rovására is megy: hangszer nagykereskedelemmel foglalkozom, Németországból importálok fõleg akusztikus (naná!) gitárokat, programszervezõ vagyok a Hódmezõvásárhelyi Bahnhof-ban, az Anno Vendéglõben, de több klubnak segítek még az élõzenei programok megszervezésében. A Kékfa Kulturális Egyesületben még mindig elnökségi tag vagyok, ottani tevékenységem fõként a Májulás Fesztiválra korlátozódott (a kulturális, non-profit szféra és a nem éhen halás örök ellentéte miatt), egy pénzügyi közvetítõ cégnél osztogatom értékes tanácsaimat, és mindeközben a JGYTF-en tanulok, hogy azért hülye se maradjak. De lelkemben az elsõ helyeket a zenélés, és a kedvesem foglalja el (nem szükségszerû, hogy minden blues-zenészt elhagyjon a nõje...).

F.K.: -Külföld?

Vajk: - 1996 és 1998 márciusában két-két hétre voltam Észak-Olaszországban Rakovics István nevû gitáros kollegámmal zenélni, és kapcsolatokat építgetni. A zenélés jobban sikerült, mint az utóbbi... A legtöbb nap két koncert is volt, az egyik kora délután (sífelvonók melletti klubokban), a másik éjszaka. Szó se róla, igen fárasztó volt, de megérte. Egy koncertünkre eljött Bolzano-ból egy Fabio Cecconi nevû blues-gitáros, állítólag az egyik leghíresebb olasz blues-együttes gitárosa, és ennek a találkozásnak persze egy õrült jam session lett a vége, úgy hajnali négyig. Remélem, legkésõbb jövõre a Rambling-nek is sikerül megszerveznem egy turnét, nagyon megkedveltem az olaszokat. Németországba már évek óta rendszeresen járok ki, elõször fõleg utcazenészként, most már egyre többször klubokban is játszom.

F.K.: -Utcazenészként hogy érezted magad?

Vajk: - Németországban sokkal jobban viszonyulnak ehhez mind a hatóságok, mind az emberek. Ez abból is látszik, hogy a legtöbb utcazenész, akit láttam, igen magas szinten játszott, sokan árulták zenélés közben saját CD-jüket is; nálunk, ha valakinek már van hanghordozója, nem áll ki utcazenélni... Nem véletlen, hogy sok "tehetség-felfedezõ" is rója az utcákat, figyeli a zenészeket, kit lehetne felfedezni. Ezt többen mondták nekem, engem sajnos még nem fedeztek így fel... Persze ez nem azt jelenti, hogy az a Kánaán, csak ott általánosságban jobb a hozzáállás. A kivétel csak erõsíti a szabályt - egyszer ott állok a sétálóutcán, akusztikus gitár a kezemben, játszok egy Blind Boy Fuller nótát, erre odajön egy fiatal srác, hogy játszanék-e neki techno-t. TECHNO-t! Köpni-nyelni nem tudtam, elõször azt hittem, viccel. Persze, majd én fedezzem fel a One-Man-Unplugged-Techno-Band-et, vagy mi!?

F.K.: - Hallottam valamit egy bizonyos Dobro-fesztiválról is...

Vajk: - Az utóbbi idõk egyik legnagyobb élménye volt mindhármunk számára a szlovákiai Trnavában (Nagyszombat), 1998 augusztusában, hetedik alkalommal megrendezett Dobrofest. Ebben az évben a Rambling Blues Trio-t érte az a megtiszteltetés, hogy a magyar színeket képviseljük. Tavaly "Boogie" mutatta meg, hogy kishazánkban is vannak jó dobro-gitárosok, a Dr. Valter & The Lawbreakers-szel. Ezen az egy hetes fesztiválon, négy-öt helyszínen fellépett jó néhány nemzet blues-, country-, bluegrass-, stb. stílusú dobro-gitárosa, zenekara. Néhány közülük, a teljesség igénye nélkül: Steve James (USA), a honi viszonylatban sem ismeretlen, holland Hans Theessink, Lilly Of The West (Bulgária), Michael Messer és Ed Genis (Anglia), Rob Ickes & The Blue Highway (USA), Cox, Clifford & Bartley (Kanada), Németországból többen is, a legjobb szlovák és cseh csapatok, és még sorolhatnám. A legtöbb zenésszel jó barátságba kerültünk, hatalmas jam session-ök keretében.

F.K.: - Mondj egy pár szót errõl a fesztiválról, neked mi miatt tetszett?

Vajk: - Minthogy a zenészek túlnyomó többsége - a "nagy nevek" is! - nem csak egy fellépés erejéig jött (sika-kasza-léc), hanem legalább négy-öt napra, volt alkalom megismerkedni egymással, és az egész rendezvényre a közvetlenség, a jókedv volt a legjellemzõbb. Persze ha belegondolunk, ez nem is olyan meglepõ, hiszen még Magyarországon is, ha az effajta zenék sajnos nem túl nagy számú kedvelõi, mûvelõi találkoznak, az kész örömünnepnek számít (lásd: Full Of Mojo Blues Tábor). Itt ugyanez történt, de nemzetközi szinten. Még a "hideg"-nek tartott németekkel is fél pillanat alatt összebarátkoztunk (persze kiderült, többükkel már találkoztam németországi útjaim során), sõt, õk adták a háttér-információkat is:Õ Steve James, az ott Michael Messer, itt van Mark Clifford Kanadából, most jön John Dopyera fia, lánya és unokája. Gyengébbek kedvéért: a Trnava közelébõl származó John Dopyera testvérével találta ki a rezonátoros gitárt, és alapította meg késõbb a Dopyera Brothers Company-t - innen ered a Do-Bro név is. Minderrõl Bocskai Pista már írt egy kellemes összefoglalót "Dobro történet" címmel az Elsõ Blues Könyv-be. Ami nagyon tetszett még, az a rendezés, ami kifejezetten zenészközpontú volt. Még a WC-s néni is tudta, hogy ha az a sárga színû kártyácska (magyarul Stage Pass) van feltûzve a polgár ruhájára, akkor az fizetés nélkül siethet dolgára. Említésre méltó még a hangtechnika nagyszerûsége is. Aki játszott már színpadon akusztikus- vagy dobro gitáron, annak sokat mond az, hogy a hangszerek megszólaltak, mégpedig úgy, ahogy kell. Az összes helyszínre jellemzõ, a kisebb színpadokon is több ezer wattos, profi minõségû erõsítõk, hangfalak, mikrofonok nem a hangerõt, hanem a minõséget nyújtották a hozzáértõ hangtechnikusok segítségével. Remélem, egyszer kis hazánkban is megtapasztalhatom a profi cucc és a profi szakember ilyen szerencsés találkozását... A csúcs egyébként az volt, amikor Rob Ickes bandája (öt tag, mandolin, gitár, banjo, bõgõ, dobro gitár, és mindegyikük énekel) a nagyszínpadon egyetlen darab mikrofont kapott (na jó, a bõgõs még egyet), és mégis fantasztikusan élvezhetõ produkciót nyújtottak. Igaz, hogy a zenészek is kellettek ehhez, egyik sem akarta túljátszani a másikat - aki éppen szólózott, közelebb ment a mikrofonhoz. Na, ezt nevezem én Unplugged-nak! Rob Ickes kapta egyébként a Dobrofest díját is, amit minden évben egy kiváló gitárosnak adnak oda. E díjat a korábbi években Bob Brozman, Peter Szabados, Tut Taylor kapta meg.

F.K.: - És a Rambling Blues Trio hogy szerepelt?

Vajk: - Errõl inkább a közönséget kellene megkérdezni, mert az öndicséret nem szép dolog, de szerintem nagyon jól. Szombat este játszottunk az egyik kiemelt esti helyszínen, a K-Centrum Club-ban. Kémeink jelentették, hogy még jóval a koncert után is beszélgettek az emberek, hogy "...azok a magyarok, azok jók voltak!". Szerencsére egy zenekar sem "bírt" hasonló felállással, így Csaba ütlegelései zajos sikert arattak. Ami pedig a legtöbbet számított, a "szakértõ" közönség, azaz a többi zenész igen pozitív reagálása mûsorunkra.

F.K.: - Mint említetted, évente kb. száz fellépésetek van. Bizonyára belföldön is voltak emlékezetes fellépések.

Vajk: - 1994 óta minden évben játszunk a "Sziget"-en, rendszeresen visszatérõ vendégei vagyunk még a vajdasági, nemzetközi "ADAFEST"-nek is, ezeken a helyeken mindig különleges élmény játszani. Kiemelném azonban Macan, azaz Homesick Mac 1998 októberi, magyarországi koncertjeit, elõször Szegeden, itt "elõzenekari" státuszban voltunk, majd Budapesten, a Blues-Patikán, ahol szintén játszott a Rambling. Ez azért volt nagy esemény, mert egy 1992-es Macan-koncert, és a vele történt beszélgetés hatására kezdtem el egyáltalán komolyabban foglalkozni ezzel a stílussal, õ mutatta meg nekem a "nyílt" hangolásokat is (ld. Elsõ Magyar Blues Könyv).

F.K.: - Szegeden milyen a blues-helyzetkép? Van állandó klubotok?

Vajk: - Szerencsére nem telt el nyomtalanul az utóbbi néhány év, egyre több ember kedveli az õrültködéseinket, egyre többen jönnek rendszeresen a koncertünkre. Állandó klubunk sokáig nem volt, most úgy néz ki, több helyen is tudunk majd rendszeresen játszani, de nem akarom elkiabálni. Tény, hogy volt idõszak, amikor 1-2 hónap is eltelt szegedi fellépés nélkül - nem is volt igazán alkalmas befogadóhely. Úgy gondoltuk, nem erõltetjük a dolgot, majd csak alakul valami. A számítás be is jött, hosszú évek után egyszerre több kiváló hangulatú klub, kocsma is nyílt, ahova hívtak zenélni. Ezt jó jelnek fogom fel, talán rövid idõn belül végre kialakulnak Szegeden is a "jó helyek" mindenki számára, azaz mindenki megtalálja a neki legmegfelelõbb stílusú helyet. Lehet, hogy kakukktojás vagyok, de én nem látom elkeserítõnek a magyarországi klubhelyzetet, hiszen országos szinten is egyre többen keresnek akusztikus, igényes zenét játszó csapatokat. Ebben persze közrejátszik az is, hogy egy két-,három-, esetleg négytagú zenekart könnyebb is kifizetni, illetve hangerõben sem a decibelek szaporítására törekszenek, de ezek a mûfajok nem is arról szólnak. Ha valaki nem kifejezetten a koncertre jön, ne a zene üldözze el, tudjon halkan beszélgetni is a barátnõjével. Ez egy kicsit vendéglátósan hangzik, de hát végül is mi kocsmazenét játszunk. Nem mondom, hogy nem szeretem azokat a fellépéseket, amikor sorokban ülnek elõttünk az emberek, büfé meg csak szünetben. Sõt, fantasztikus élmény, hogy csak a zenére figyelnek. Ám egy kicsit talán hozzátartozik a mi zenénkhez a zsivaj, az iszogatás, úgyhogy az ilyen fellépéseken is igyekszünk megtalálni a kontaktust a közönséggel, bevonni õket a mûsorba, hogy a felszabadult, laza hangulat meglegyen. Egyébként kicsit szerencsénk is van, abból a szempontból, hogy az általunk játszott dalokat más nem játsza, tehát "konkurencia", már ha lehet egyáltalán ilyesmirõl beszélni, gyakorlatilag nincs (bár lenne! Akkor az azt jelentené, hogy feltör az akusztikus blues!). Ez persze hátrányként is elõjöhet, hogy nem ismerik a dalokat. Valterék játszanak még hasonló stílust, de õk is más irány felé haladnak, mint mi, meg hát egészen máshogy szólal meg a két csapat. Meg aztán ez a kicsi "csárda" elég nagy azért ahhoz, hogy még jó néhány "dudás" elférjen benne. Lényeg az, hogy sok helyre különlegességnek, "zenei csemegé"-nek hívják meg a Rambling-et.

F.K.: - Sokan a magyar nyelvû dalokban látják a nagyobb népszerûséghez vezetõ utat, te gondoltál-e ilyesmire?

Vajk: - Mi továbbra is megmaradunk az eredetileg választott irányvonalnál, az angol nyelvû blues-oknál - nehéz jó magyar szöveget írni. Az meg, hogy egyszerûen lefordítsunk dalokat, nem jó. Magyarul már nem olyan jól adja ki magát.

F.K.: - Például?

Vajk: - Hát, egyszer megpróbáltam "mûfordítani" egy Blind Blake dalt, a "That Will Never Happen No More"-t. Angolul így hangzik a szöveg, az elsõ versszak:

I met a girl at the cabaret, say 'Pretty papa, I'm goin' your way!'
Her man knows, what it all about, waitin' at home, just to through me out.
Broke my nose, split my chin. 'Don't let me catch you here again!'
He whipped me from the kitchen, back to the door,
Beat me with the chair, 'til my head got sore.
That will never happen no more, that will never happen no more!

És a "mûfordítás":

Múlt héten a Vígszínház elõtt, megismertem egy jó kis nõt.
Azt mondta, eljön velem bárhova, de nem tudtam, hogy van neki egy hapsija.
Pont egy izomagyút fogtam ki, meg sem bírtam szinte szólalni:
Betörte a fejem, és addig vert, míg a testem csupa kék és zöld folt lett.
Soha többé nem történik ez, legközelebb több eszem lesz!

Vajk: - Szóval nekem nem tetszik, kicsit bugyutának hangzik - itt jön be az, amit Tamás mond: nincsenek még meg a megfelelõ "blues-szavak" a magyar nyelvben. Ez a szó például, hogy "hapsi", szinte zavaró is, egy régi argó kifejezés, nem is nagyon hallottam mostanában. Jó, ez rímelt, de ha eltekintünk a rímtõl, mi lehetne a megfelelõ szó, ami kifejezi azt, amit az angol "her man" jelent? Az õ "embere", barátja, pasija, fickója, udvarlója, lovagja, võlegénye, férje? Egyik sem megfelelõ. Meg is maradtunk az eredeti variációnál, ma is angolul éneklem.

F.K.: - Azért én hallottam már tõletek egy magyar dalt többször is játszani, hogy "Borban van az igazság" címmel, ha jól emlékszem.

Vajk: - Néha, tényleg nagyon ritkán játszunk magyarul is egy-két dalt, mintegy jutalomképpen, ha jó a közönség. Vajdasági cimboráim, Virág Imre és Illés Ferenc azok, akik rengeteg magyar nyelvû blues-t írtak, tõlük szoktam énekelni pár számot. Ez a dal, amit említettél, Blind Boy Fuller: Piccolo Rag címû dala, erre én követtem el egy magyar szöveget (nem fordítást!) borozgatás közben, hirtelen ötlettõl vezérelve, és véletlenül jól sült el. Nem szerénytelenségbõl, de eddig mindenkinek tetszett, és ami még fontosabb, nekem is tetszik, még mindig. Pedig alig szól valamirõl (bár magas az alkoholtartalma). Íme:

Borban van az igazság, ezt régen is tudtuk jól.

De jóból is a sok megárt, tudom tapasztalatból:
Ha lenyomok négy-öt liter bort, marad a memóriámban sötét folt,
Nem kell inni túl sokat, mert elborul az agy, igen, elborul az agy!
Óh, didi-dí, dádá-dáá...

A bor élet, erõ. igazság - jegyezd meg ezt jól!
De ne hidd azt, hogy tudod már, az ok csak az alkohol,
Nem a szesztartalom miatt van - erre az álláspontra jutottam,
Mert másban is van alkohol, kérdezz bárkit, akárhol, igen, bárkit, akárhol!

Borban van az igazság, ezt régen is tudtuk jól.
Persze jóból is a sok megárt, tudom tapasztalatból.
S ha néha még, este, nõd így szól: "Miért mindig csak bort iszol?!"
Ne agyalj, mondd a választ hát: Borban az igazság, igen, ott az igazság!

Vajk: - Inkább olyat csináltam többször, hogy már meglévõ magyar dalt fordítottam le angolra, hogy külföldön is játszhassuk. Ez sem sikerült mindig, van olyan dal, aminek az elsõ felét több, mint három éve lefordítottam, a másik felét a mai napig sem...

F.K.: - Már nem tartoztok a kezdõ zenekarok sorába, várható-e 1999-ben valamilyen hanghordozótok megjelenése?

Vajk: - Már évek óta ígérgetjük mindenkinek, hogy "már készül", "még az idén", stb., ezért ígérni nem merek semmit. Ami biztos, jelenleg komolyan próbálunk a stúdiófelvételre, aminek elkészülte után már "csak" a szponzorok, támogatók megkeresése van hátra, és megjelenhet az elsõ önálló Rambling Blues CD.

F.K.: - Vendégzenészekkel, vagy azok nélkül?

Vajk: - Én kizárólag olyan dalokat akarok felvenni, amilyet bármikor, élõben is el tudunk játszani, és ugyanolyan jól. Egyébként azért is készül ilyen lassan ez a hanghordozó, mert csak olyan anyagot vagyok hajlandó megjelentetni, amit tíz év múlva is szívesen meghallgatok. Most érzem úgy, hogy a Trió eléggé összeforrott ahhoz, hogy ilyet tudjon nyújtani. A kapkodást mindenképpen el fogom kerülni, ha kell, még két évig készüljön az anyag, de az olyan legyen, amilyet én akarok. Egyetlen "bónusz" dalon gondolkodom, ahol egy vendégzenész is közremûködne, de ez egyelõre maradjon titok.

F.K.: - Mit jelent akusztikus blues-t játszani? Nehezebb, vagy könnyebb, mint elektromost?

Vajk: - Számomra ez a fajta zene egy életérzés, az élet más területein is bennem van a kötõdés, ragaszkodás a "gyökerekhez", mindenbõl az eredetit! Jó érzés azzal a tudattal játszani ezeket a '20-as, '30-as években íródott dalokat, hogy a mai zenék elnyomó többsége innen ered. Sokan meglepõdnek, hogy miket is játszunk, aztán meg csodálkoznak, hogy nem ismerték e stílust korábban. Felismerhetõ sok mostani stílus származása, megtalálható több dal eredeti variációja. Hogy nehezebb-e, vagy könnyebb játszani az elektromos blues-nál, arra a válasz egyszerûen annyi, hogy más. Amiket én játszom, azt nem bírja lejátszani egy elektromos gitáros, amiket meg õ szólózik, ezt meg én nem. Annyiban biztosan nehezebb az akusztikus vonulat, pláne a "finger-picking" technika miatt (gy.k.: háromujjas pengetési technika, a hüvelykujj adja a basszust folyamatosan, míg a másik két ujj végzi el a szóló-és a ritmusgitár feladatát), hogy nem lehet blöffölni a hangszeren. Ha az ember melléfog, az rögtön kihallatszik, nem lehet elbújni a dob, basszus, egyéb szólóhangszerek, vagy éppen a torzító mögé. Szerintem, ha egy kezdõ gitáros azt hiszi, hogy agyontorzított gitárján már pont úgy tud "tekerni", mint Jimi Hendrix, próbálja ki magát egy akusztikus gitáron, hogy abból mi sül ki. Ha ott is szépen megszólalnak a hangok, akkor aláírom, tényleg tud valamit. Hendrix ugyanis amellett, hogy uralta és használta a torzításokat, begerjedéseket, kiválóan játszott akusztikus gitáron is. Egy olyan dalt, amit egyedül, egy tizenkét húros gitáron adott elõ, néhány éve megpróbáltam leszedni - bevallom, nem sikerült.

Vissza