Azért sem kezdem a beszámolót a "péntek 13" szerencse-indexének mutatóival! (...)

   Minden tiszteletem a Blues Patika Alapítványé, hogy immáron harmadik éve szervezi ezeket a hiánypótló, ténylegesen blues-os programokat (értsd: nem rockfesztivált bluesfesztivál álnéven...).

   A probléma azonban szinte a kezdetektõl ugyanaz: a túl kis létszámú közönség. Azon a kis megszállott csapaton kívül, akik évek óta ismerjük egymást, alig néhány új arc jelenik meg a rendezvényeken.

   Ilyen szempontból ez a mostani Patika az utóbbi idõk legsikeresebbje: bõ kétszázan vásároltak jegyet rá. Hogy szerencse volt-e, vagy a jó helyszín miatt, nem tudom, de valószínûleg nem a marketing miatt - állítólag hatalmas összeg ment a reklámozásra, ám több olyan visszajelzést kaptam, hogy még csak nem is hallottak a rendezvényrõl (és itt csak budapestiekrõl beszélek, vidéken alapból nem reklámozzák). Lehet, hogy nem ártana egy marketing szakembert felkeresni a jövõben, hiszen senki nem szeretné, hogy ez a nagyszerû kezdeményezés is eltûnjön az anyagi problémák süllyesztõjében. (Ez utóbbi szubjektív véleményem, nem muszáj egyetérteni vele...)

   No, de térjünk rá a fesztiválra. Sajnos a korai kezdés miatt csak kevesen látták Fekete Kálmánnak a Blues szülõföldjén tett kirándulásából készült videós élménybeszámolóját, ám az ottlevõktõl kizárólag dícsérõ, elismerõ szavakat hallottam róla. A zenei program már megszokott módon két színpadon folyt, és most mindkettõn az akusztikus hangszereké volt a fõszerep. A büfénél lévõ dobroszínpadon mûfaji kakukktojásként a már jól ismert Fritz Jazz Swingers melegítette be a közönséget. Utánuk a gyáli bluestáborban megismert német trió, a Peter Krause vezette The Easyridin' Papas lépett fel. Nem teljesen értettem, hogy az egyik külföldi, kiváló vendégzenekar miért nem a nagyszínpadon kapott helyet, miért pont nekik kellett megszenvedniük a szûk színpaddal, mikrofonkeresgéléssel, monitor-hiánnyal, stb. (Erre késõbb még visszatérek) Mindenesetre a müncheni kollégák újra bizonyítottak: a korhû akusztikus gitár/ének - dobro/hawaii gitár - szájharmonika felálláshoz kitûnõen kiválogatott -és persze profin elõadott- repertoár társult, azokból a bizonyos '20-as '30-as évekbõl. Eközben a nagyszínpadon az "elektromos"blues egyetlen jelenlévõ képviselõje, a mostanában feltûnt, helyi Johnny Big Lip Band kezdett egy pörgõs, hangulatos lemezbemutató koncerttel, majd Ferenczi Gyuri és Tóth János Rudolf elektro-akusztikus duója, a Dioptrió adott tõlük elvárható profizmussal sajátos hangulatú mûsort.

   Sajnos nem sokan lehettek részesei annak a spontán örömzenélésnek, ami az elsõ fellépõk mûsora közben az öltözõben zajlott Steve James, Peter Krause, Gál Csaba Boogie, Little Sonny, és még néhány zenész közremûködésével - pedig ezt az élményt lett volna jó megosztani a bluesrajongókkal! Igencsak ott volt a "Dobrofest-feeling" (ld.: Dobrofest 2000 élménybeszámoló!)

   Egyébként ekkor már elkezdõdött a idõbeli "csúszás" megállíthatatlan, szervezõi rutinnal esetleg lassítható folyamata. A dobroszínpadon a Pawn Shop, valamint Little Sonny, a magyar bluestársadalom híres-hírhedt, elismert 17 éves Benjáminja zenész barátaival tartotta a hangulatot magasfeszültségen. Program szerint az örökös házigazda Dr. Valter & The Lawbreakers folytatta volna itt a programot, ám miután a szünetben a közönség legnagyobb része beszivárgott a másik terembe, a kisszínpad programját berekesztve õk is ott léptek fel. A programok ilyen elhúzódásai miatt a sztárvendég Steve James (USA) (elsõ ízben járt Magyarországon!) éjfél helyett háromnegyed 2 utáni mûsorkezdését a közönség nagy része már nem bírta kivárni. Aki ottmaradt, annak viszont felejthetetlen élményben volt része. Bár fellépése elõtt Steve-et az öltözõben úgy kellett felébreszteni az "Andor-papa" pálinkája ;-) okozta bódulatból, ebbõl a színpadon semmi nem érzõdött - profihoz méltón fantasztikus produkciót adott. Nem véletlen, hogy "ma õ az USA egyik legelismertebb, mindazonáltal legfoglalkoztatottabb akusztikus gitárosa, dalszerzõje". Két éves National fémtestû gitárján (a típus legelsõ darabja, 001-es sorszámú hangszer!) adott "leckét" slide(=bottleneck=üvegnyak)-gitározásból. Nem sikerült összeszámolni, hány hangolást használt, de tény, hogy majdnem minden dal elõtt áthangolta hangszerét. Már a '98-as, szlovákiai Dobrofesztiválon is, ahol elõször volt szerencsém találkozni vele (ld.: Dobrofest '98 élménybeszámoló!), feltûnt a már-már klasszikus zenei motívumok vegyítése a slide-os hangokkal - az így születõ gyönyörû melódiák, futamok adják meg Steve játékának összetéveszthetetlen voltát. Jó néhányan (elsõsorban persze gitárosok) "padlót fogtunk" a hihetetlenül könnyed, változatos, mégis autentikus gitározástól. A mûsor show-elemektõl sem volt mentes, volt budapesti aktualitású dalszöveg-rögtönzés, sztorizás, stb. A hangulatot fokozandó, mandolinján játszva Steve "letáncolt" a közönség sorai közé - íme az akusztikus hangszerek egyik nagy elõnye! - a ráadás szám végén pedig szintén mandolinozva vonult ki a színpadról. Tényleg, csak superlativus-okban tudok róla szólni, nagy húzás volt meghívni õt.

   Összegezve, örömmel konstatáltam, hogy a nem túl szerencsés sorrendbe rendezõdött program ellenére a szervezõk lelkesedése végre elégséges létszámú közönség jelenlétével honorálódott.

   A fõ program után egyébként a megrögzött és/vagy alkoholmámorban úszó bluesisták még egy jó darabig tartó akusztikus jam session-nek örülhettek Huba Misi, a fáradhatatlan Little Sonny, Fekete Jenõ, Besenyei Csabi, jómagam, és még néhány ottlévõ zenész résztvételével. Én hajnali 4 után távoztam, miközben már jó negyed órája a "Got My Mojo Working" hallatszott a tántorgó/táncoló közönség aktív vokálozásával...

Király Vajk (Rambling)